A Bűnbánó utolsó vallomása és a karácsonyi bejgli között új sorozatba vágom a képzeletbeli fejszémet, Magyarország 22 borvidékét kerítem terítékre. Elsősorban a borra fókuszálok, de a hasunkat sem fogjuk elhanyagolni. Számok és száraz tények helyett inkább a saját tapasztalatok, benyomások kerülnek előtérbe, szubjektív szemüvegen keresztül.
Kezdésnek kizárólag a Soproni Borvidék jöhet szóba, a hűség kötelez. Már volt róla szó, hogy innen erednek a boros gyökereim, meg nem mellesleg szülőfalum is a borvidék része, még ha ott legtöbbször nem is készül a soproni borok hírnevének megfelelő minőségű nedű. Az is igaz, hogy ez a bizonyos hírnév sokkal nagyobb, Európa szerte ismert volt a korábbi századokban, a huszadik század második felének köszönhetően azonban mai napig rengetegen a savanyú kékfrankossal azonosítják a soproni bort.
A korábbi századokban természetesen Sopron sem lógott ki a többi bortermelő vidék közül, bizony itt is a fehér fajták adták a bor legnagyobb hányadát, különösen fontos szerepe volt a furmintnak, ebből mára sajnos semmi sem maradt meg, nincs a borvidéken furmint. Mint ahogy nincsen olaszrizling sem számottevő mennyiségben, és ezt csak azért tudom megbocsátani, mert Sopronról van szó. Jelenleg egyértelműen a kékfrankos a borvidék legfontosabb szőlőfajtája, arca, ennek megfelelően Sopron viselheti a Kékfrankos Fővárosa megtisztelő címet.
Elképzelhetetlen, hogy egy helyi termelő ne készítsen kékfrankost, ennek köszönhetően szinte végtelen a lehetőségek tárháza egy ide látogató borisszának, biztosan meg fogja találni a saját ízlésének megfelelő frankost, saját tapasztalatok alapján állíthatom, hogy elképesztően sok arca tud lenni a fajtának. Másik nagy kedvencem Sopronból a zweigelt, ez az itthon eléggé lesajnált fajta, szerencsére itt komolyan foglalkoznak vele a termelők.
A bordeaux-i fajták is komoly népszerűségre tettek szert, és úgy néz ki, hogy a syrah is egészen kitűnően érzi magát a Fertő-tó környékén. Alapvetően a vörösek felé tolódott el a hangsúly, ezek általában savban erőteljesebbek és tanninban kévéssé dúsak, mint a délebbi borvidékeink vörösborai. Ezért természetesen szükség van egy kis akklimatizálódásra a délről érkező borívónak, de talál gyümölcsöket bőségesen (csak nem délies dús, már-már túlérett formában), friss és üde savakkal, elegáns hűvösséggel, ennek megfelelően az itteni vörösek általában igazi gasztroborok.
Bár ilyen címet nem visel, de számomra Sopron egyértelműen a siller fővárosa is, szigorúan kékfrankosból. Én személy szerint nem találkoztam még egy olyan borvidékkel, ahol évjárattól függetlenül minden évben ennyire kiváló sillerek készülnének. A siller sem tartozik éppen a divatos bortípusok közé, pedig a magyar gasztronómia egyik adu ásza lehetne. Fehérboros fronton érdekes a helyzet, mert jó években, ha nincsen gond az alapanyaggal, általában kitűnő irsai olivérek, zöldveltelinik vagy chardonnay-k készülnek.
A legtöbb borászatban azonban hiányzik a megfelelő modern technológia a fehérborok elkészítéséhez, ezért közepes vagy gyenge években gyakran futhatunk bele kimondottan hibás tételekbe, az idei borokra ez szerencsére abszolút nem igaz. Sajnos a tramini sem játszik meghatározó szerepet, pedig meggyőződésem, hogy nagyon szépen teljesítene itt.
Igazi különlegesség viszont a kései szüretelésű zenit, esetleg zöldveltelini, több termelő féltve őrzött kincsei ezek, egészen a kilencvenes évek végéig visszarepülhetünk egy-egy kóstoló alkalmával. A boron kívül meg ott van még nekünk a Fertő-tó, az Alpok utolsó nyúlványai vagy éppen a Soproni történelmi város több száz éves látnivalói, pincéi.
Az utóbbi évektől kezdődően pedig az országban is egyedülálló módon májustól egészen a szeptemberi szüreti napokig folyamatos boros programok sorakoznak egymás után.
Borbemutató, borvacsora, kirándulás a Fertő-tó körül borospincéket útba ejtve, malacfuttatás, koncertek és még sok-sok program (itt érdemes tájékozódni). Ha Sopron, akkor kékfrankos (siller)!
1809-ben a magyarul egy szót sem tudó soproni poncichterek nem sejthették, hogy a lakásaikba bekvártélyozott napóleoni katonák, akik csak terhet és szenvedést jelentettek a városnak, utódaiknak milyen nagyszerű örököt hagynak. Történt pedig akkor, ahogy a nép emlékezete megőrizte, hogy a katonák élvezték a magyar hon ízletes és bőséges kosztját és a soproni történelmi borvidék ízeit. A kötelező ellátmányon túl a katonák vásárolták a jófajta bort és próbálták feledni a háborús idők veszélyeit.
A borosgazdák hamar felismerték, hogy a francia katonák két féle pénzzel rendelkeznek, egy fehér színű háborús pénzzel, melyet a hadikiadások fedezésére készíttetett Napóleon és egy kék színű pénzzel, mely még a régi időkből származott és értékesebb volt. A poncichterek a legjobb boraikat csak a kék színű pénzért voltak hajlandók kimérni és fizetéskor csak annyit mondtak: kék frankot. A hagyomány szerint erre a kiváló borra ragadt rá a név, kékfrankos, melyet azóta is így emlegetnek Európa számos vidékén.
A történet szép, de biztos, hogy nem igaz, hiszen a napóleoni háborúk idején Sopronban is a fehér borok voltak jellemzőek és csak a filoxéra vész (1800-as évek második fele) után jelent meg nagy tömegben a Kékfrankos szőlő. Ha már a származása a bornak nem előkelő - az ampeológia szerint a Kaszpi-tenger mellől érkezett - a gyógyhatásához kétség nem férhet. A vörösbor háromszoros pozitív élettani hatása köztudomású ám bécsi orvosok a két világháború között megállapították, hogy a soproni szőlőben a borkősavas sók a bél- és gyomorrenyheséget gyógyítják. Az orvosok betegeiknek az akkori Lövér Szállót, ma Hotel Marónit javasolták és a bécsi gyógyturisták nagyszámban ellepték a várost. Kúrálták magukat, kirándultak és ha a Várhely kilátóból megpillantották a Schneeberg havas csúcsait, kicsit otthon is érezték magukat. A szomszédolásnak a II. Világháború vetett véget és sokáig nem érkeztek gyógyturisták Ausztriából.
Gacsajpesta:
Engem nem érdekel, hogy Varga, vagy nem Varga. Az sem, hogy édes, vagy nem édes. Az érdekel, hogy ... (2019.04.04. 11:39)Szárazborsznobok kíméljenek!